Tudom, hogy már régen nem írtam, és nem azért, mert nem lett volna miről, hanem azért, mert így augusztusban rám zúdult egy rakat szar és élni sem volt kedvem, nemhogy írni. Először Moszat hörcsög halt meg egyik pillanatról a másikra, tegnap pedig az én kis csodás haditrollom. A szerelmes nyuszikám, Pöszmösz. És egyelőre nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni, mert megszakad a szívem. Túl rövid időt tölthetett velem, még hosszú évek álltak előttünk. Aztán egyik pillanatról a másikra meghalt. Semmi előzmény, semmi értelem. Semmi.
Reggel megreggelizett, ahogy szokott, dugta ki a hülye kis buksiját a gyerekrácson. Aztán átmentem, majd fél-háromnegyed óra múlva visszamentem és a földön fekve találtam. Szólongattam, de semmi, feltéptem az ajtót, még éppen lélegzett, de a szemében ült a rémület, az iszonyat. Rohanás a hordozóért, telefon, hogy jöjjenek értem, mert nagy a baj, Pöszi be a hordozó, lenn vártunk a kapunál. Pár pillanatig azt hittem, minden rendben lesz, beszéltem hozzá, simogattam a homlokát, megnyugodott, helyezkedett. Aztán egyszercsak remegni kezdett, prüszkölt, kitágult a pupillája, és nem volt többé Pöszmösz. Nincs többé Pöszmösz. Az orvosig sem jutottunk el vele. És elvitte magával a lelkem egy jó nagy darabját. Én temettem el. Soha azelőtt nem temettem állatot, mindig más intézte helyettem, de felnőttem, és nem háríthatom már másra a bánatot.
És nem tudom feldolgozni a gondolatot, hogy ez a kis büdös troll nincs már. Hogy soha többé nem áll két lábra kunyizni, nem dugja ki a fejét a rácson, nem terül el a szőnyegen, mint aki tudja, hogy rendkívül szexi, nem szedi szét a dobozaimat... Bassza meg, a világ összes kicseszett dobozát odaadnám neki, hogy tépje szét, csak jöjjön vissza. De nem fog. Vége van. Bearanyozta az életem. És nincs többé.
Bár nem vagyok hívő, nem gondolom, hogy lenne bármi a halál után, de azért valahol reménykedem abban, hogy nem ennyi az élet, nem ez a rövid kis értelmetlen, szenvedéssel és szomorúsággal teli vacak, és most Pöszmösz valami banánültetvényen zabálja magát finomságokkal és szeretgetik, amíg nekem is eljön az időm, hogy újra találkozzam vele. Nem hiszek benne, de a reménybe kell kapaszkodni ott, ahol az értelem elveszíti a jelentőségét és a tények csak fájdalmat okoznak. Mert most legszívesebben lefeküdnék, magamra húznám a takarót és hagynám, hogy belefulladjak a könny- és takonytengerbe, de nem tehetem meg.
Mert egy gazdi dolga tovább élni és gondoskodni a többiekről akkor is, ha éppen legszívesebben megállítaná az időt és belefulladna az önsajnálat és szomorúság bűzös gödrébe.
Sosem foglak elfelejteni, kicsi Pöszi... Nagyon hiányzol...