Mostanában igazán ver az élet. Nyáron meghalt Moszat hörcsög és Pöszmösz, az én kis örök álomnyulam, most pedig két hét különbséggel itt hagyott Palika nyuszi és Mogyoró tengerimalac. Padlón vagyunk, fogalmazhatnánk úgy is. Fogalmazok is…

Palikának valószínűleg bélleállása volt, de a boncolás nem derítette ki az okát. Valószínűleg soha nem fogjuk már megtudni. A karjaimban halt meg… legalább elbúcsúzhattam tőle. De annyira fáj, hogy nem segíthettem rajta. És egyszerűen nem vádolhatok mást, csak magamat, pedig tudom, hogy többet nem tehettem. Ez egy gyorslefolyású, értelmetlen szar volt, és fölösleges azon tűnődni, hogy mi lett volna, ha hamarabb ébredek fel, ha hamarabb megyek be hozzájuk. Úgysem segíthettem volna. És hiába tudom, nem hiszem el…

Mogyoró szintén egy rejtélyes eset. Pár hete voltunk az éves kontrollon, akkor teljesen egészségesnek tűnt. Semmi baja nem volt… aztán egyik este arra értem haza, hogy haldoklik. Kicsi teste jéghideg, mint amikor apám kihűlt holttestét megtaláltam decemberben, de még élt, úgyhogy hívtuk a taxit, irány a Non-stop állatkórház a Ráday utcában. Igazság szerint tudtam, hogy elveszítem. Nem tudom elmagyarázni, de látni lehet, ha vége. De nagyon akartam még benne hinni, hátha rendbe jön… az orvosok sem kecsegtettek túl sok jóval. Egész este próbálták melegíteni, mindent megtettek, ami csak lehetséges volt. Elbúcsúztam tőle. Le sem kell hunynom a szemem, hogy lássam, ahogy meggyötörten fekszik a hordozójában. És haldoklik.

Másnap reggel kilenckor telefonáltunk, és akkor még élt. Elkezdtünk gondolkodni azon, hogy átszállítjuk az Exo-petbe, ahol jobban értenek az egzotikus állatokhoz. De két óra múlva telefonáltak, hogy vége. Az én kicsi Mogyoróm feladta a harcot és már az égi uborkamezőkön falatozik. És már semmi nem fáj neki. Csak nekem. De legalább nekem nagyon.

Üres nélküle. Sokkal csendesebb. Hat tengerimalacból elment a leghangosabb, a próbamalac. Aki mindig elsőként kóstolta meg az új ennivalókat, és ha túlélte, akkor a többiek is nekiestek. Ő vette észre elsőként, ha ébredeztünk és ő kezdett el riadózni az ételért. Most fájóan csendes minden. Nem mintha a többiek nem lennének elég hangosak, de akkor is… hiányzik az ő kis hangja…

És az ő halála is örök rejtély marad. Soha nem fogjuk megtudni, mi lett vele. Tippek vannak: szaporítók, rossz genetika, agyi probléma, akár tumor. De tök mindegy, csak az értelmetlenség marad. Mert ez az. Értelmetlen. És szomorú.

Semmi nem vigasztal. Minden, amit teszek most, az kényszercselekvés. El akarom terelni a figyelmem, de nincs semmi, ami valóban segítene. Majd idővel.

De… ha visszamehetnék az időben, sem választanék másik állatokat. Egyszerűen nem. Mert ami megadatott, az jó volt. Boldog volt. Ahogy örültem, hogy azt a pici kis kopasz malackát a kezemben tarthattam, vagy amikor Palikát hozták, és láttam, mekkora a szerelem Frásszal. Ahogy kavarogtam a lábamnál, ahogy kunyeráltak, ahogy bújtak… nem csinálnám másként. Akkor sem, ha azt érzem, menten belehalok.