Kelt: 2017.07.20.

Adományozás.
Nyilvánosság.
Adományozás és nyilvánosság.
Az adományozás egy meglehetősen sokrétű kérdés és probléma, rengeteg szempontból lehetne vizsgálni. Most viszont ahelyett, hogy környezetvédelmi vagy emberség szempontjából elmélkednék, inkább kényesebb vizekre evezek: az adományozás és a nyilvánosság kapcsolatára.
Az utóbbi napokban két olyan poszt is napvilágot látott, ahol az adományozást lájkokhoz kötötték. Az egyik szimpatikusabban tette, nagyon jól szórakoztak rajta, a kommentek is pozitívak voltak, míg a másik kicsit visszatetszőbben, kevésbé ügyesen marketingelve tette ugyanezt, a kommentelők pedig épphogy nem lincselték meg őket.
Nos, számomra ez több szempontból vérzik, de leginkább az idegesít, amikor azt mondják, hogy aki segít, az csendben segítsen, mert egyébként csak reklám és ezzel értéktelenné válna. Legtöbbször az ilyen jellegű kommentek mellé bebiggyesztik, hogy ők bezzeg csendben adományoztak és önkénteskedtek. Ha annyira csendben teszik, annyira nem akarják, hogy tudjanak róla, miért éreznek kényszert arra, hogy ezt megemlítsék? Ez színtiszta álszerénység. Igen, kell csendben segíteni, nem kell mindent dokumentálni, de! Megváltozott a világ, megváltozott a nyilvánosság szerepe. A médiából ömlik ránk a rossz, a negatív, ez meghalt, azt felkoncolták, ezt megerőszakolták, azt megkínozták és az ember ebben a szartengerben hajlamos azt hinni, hogy a világ, benne Magyarországgal egy rendkívül undorító, rossz hely tele rossz emberekkel. És ebben a borzasztóan letargikus hangulatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az apró segítségnek semmi értelme. Pedig az is számít, ha a már nem használt lábast odaadod egy menhelynek télen, amikor folyamatosan mennek tönkre a tálak a hideg miatt.
A véleményvezéreknek, a cégeknek, a hírességeknek és az egyszerű embernek is szerepe van abban, hogy ez a hangulat megváltozzon, márpedig ehhez lényeges, hogy mások lássák a jót! Hogy megmutassuk, hiába vívunk szélmalomharcot, de lelkesek vagyunk, és tesszük, amit tennünk kell, és előbb vagy utóbb ez a lelkesedés átvándorol másokra, akikről megint másokra, és akkor mindez már nem lesz szélmalomharc. A változást ez hozza meg.
Tőlem is kérdezik, miért állok a hulladékcsökkentés mellé, vagy éppen az állatvédelem mellé, amikor ma minden ezek ellen megy. Szimplán azért, mert ezt tartom helyesnek, és így alszom nyugodtan este. Vagyis nem, nem alszom nyugodtan este, mert kábé egy hete azon agyalok, hogyan segítsek gazdát találni nyolc, esélytelen, fekete kiskutyának abban az országban, ahol a felelőtlenség és az ivartalanítás hiánya miatt messze több a gazdikereső kutya, mint ahány felelős gazdijelölt. De legalább a lelkiismeretem tiszta.
És az ok, amiért leírom ezeket a bejegyzéseket, pusztán annyi, hogy példát akarok mutatni. Példát mutatni pedig nem lehet csendben. A házamba nem engedek be akárkit, hogy lássa, hogyan vezetjük a háztartást vagy éppen hogyan gondozom az állataim, mennyi ideiglenes gazdikereső dekkol nálam. Úgyhogy kénytelen vagyok megírni. És büszke is vagyok arra, amit teszek. Akkor is, ha antipatikusnak tartanak miatta: büszke vagyok, mert nem hagyom magam lenyomni a letargia mocsarába. És posztolni fogom azt is, amikor segítek. Nem mindent, nem közlöm, mikor mennyi pénzt adok hova, vagy éppen ha átadom a helyem valakinek a metrón, de posztolni fogok, hátha mások is kedvet kapnak ahhoz, hogy nekiinduljanak. Mert látják, nincsenek egyedül, nemcsak ők akarnak változást, nemcsak nekik van tele a tökük ezzel a mocsokkal.
És ugyanezt kellene tennie másoknak is. Egyrészt büszkének lenni arra, hogy tesznek valamit, nem álszerényen elbújni, mert különben megkövezik, mert egyesek úgy gondolják, csak az a jó, amit csendben tesznek. Ha pedig a médiában nem herevasalások és egyéb ehhez hasonló érdekességek kapnának helyet, hanem az, hogy melyik celeb éppen hol segített és hogyan, ha az osztály menő sráca/csaja nem azt posztolná Instára, mennyire berúgott előző este, hanem hogy hazavitt egy elveszett állatot/átadta valakinek a helyét/ételt vett az éhezőnek, akkor ez lenne a trend, ezt próbálnák utánozni! Ha a cégek a marketingre szánt pénzüket nem iszonyatosan unalmas, irritáló és ostoba tévéreklámokra költenék, hanem adományozással szereznének lájkokat és ismeretséget, sokkal szimpatikusabbak lennének, és olyanokhoz is eljutnának, akiket nem szippantanak magukba a csilivili reklámok. Most fogom csináltatni a második adománytetoválásom. Régóta szeretnék egy nyuszis tetkót, de mindig úgy voltam vele, majd máskor, most másra kellene költeni. Először a Pump Tattoonál csináltattam egy tengerimalacot a csuklómra, amivel a Tetovált Állatmentőket támogattam, majd most a Simply Color Tattoo döntött úgy, hogy a 29-ei bevételét felajánlja két kutya rehabilitációjára, és ezért hajlandó meghosszabbított nyitva tartással működni. Ennél pozitívabb reklámot el sem tudnék képzelni, nemcsak a negatív hírek terjednek ám.
Szóval a nyilvánosságnak óriási szerepe van. A különböző híradók tönkretesznek minket, azt mutatják, minden rossz, minden sarkon veszély les ránk. Pedig vannak jó emberek, van összefogás, a jobb és bal oldal nem különbözik annyira, mint amennyire ezt el akarják velünk hitetni, az értékek megférnek egymás mellett, a jó ügyek pedig összekötnek. Szóval nagyon-nagyon fontos az összefogás, a nyilvánosság. Legyen a segítségnyújtás és adományozás menő, azokat a cégeket támogassuk, akik vállalják a társadalmi felelősségüket akkor is, ha néha nem sikerül a legjobban megfogalmazni, ne pedig belerúgjunk abba, aki segít és ebből magának is kihozza a legjobbat.