Egy hideg telepen születtem

hat testvéremmel;

pállott széna szaga csapta meg orromat,

de akkor csak anyám tejére figyeltem.

Sosem szerettek minket,

folyton csak a pénzről beszéltek;

kézről kézre adtak, gyerekek tépték a fülem

és hófehér bundám, míg egy kisgyerek fel

nem vett, és hazavittek.

Pár hónapig csak babusgattak,

csuda jó életem volt,

de ahogy kamaszodni kezdtem,

és egyre mufurcabb lettem,

bevágtak egy ketrecbe és

soha nem törődtek velem.

Viszketett a fülem, fájt mindenem,

csak vágyakozva néztem,

ahogy a puha szőnyegen lépkednek azok,

akik eddig szerettek, és

már soha többé rám sem néznek,

pedig én szerettem őket, ha

nem is tudtam kimutatni.

Soha nem akartam bántani őket,

de ők is rám kiáltottak, ha azokat a

furcsa kábeleket rágni kezdtem,

én sem szerettem, ha a dolgaimat piszkálják.

Amikor végképp meguntak, betettek egy dobozba,

és a kukák mellé dobtak egy hideg, téli napon.

Egy kedves ember megtalált, de már

nem bíztam benne: féltem, fáztam, fájt a fülem

és már réges rég nem törődtek velem.

Aztán egy fura lány elvitt engem,

nagyon hosszú volt a vonatút,

és én csak rettegtem.

Sokkal nagyobb ketrecbe kerültem, de elbújtam a sarokba,

mert féltem, nem akartam, hogy ők

is bántsanak és ne törődjenek velem.

De a lány bemászott hozzám,

orrát az enyémhez dugta, és csak simogatott

és hívogatott, de én nem bíztam benne.

Nem bízhattam, mert ő is csak ember,

és az emberben megbízni nem szabad.

Ő mégis csak jött és adta a finom falatokat, majd

lassan kiengedett a ketrecből,

és a ketrec is lassan kikerült,

enyém lett az egész szoba.

Felmásztam oda, ahova csak lehetett:

fotelre és székre, trónoltam a karfán,

és néha még a lány ölében is

üldögéltem, de soha nem hagytam, hogy

ölbe vegyen. És lassan megszerettem,

álltam az ajtó előtt és vártam,

ágaskodtam, mikor jön már,

hozza a kaját és a meleg simiket,

beszél hozzám, és én szeretem.

Reggel volt, hozta az ennivalót,

kómás volt, mint minden reggel,

visszament egy kicsit pihenni,

én meg gondoltam, majd visszajön,

de egyszer csak bekattant valami,

nem tudtam többé mozogni.

Újra rettegtem, nem értettem,

mi történik, tudtam, hogy most meghalok, és

nem lesz már visszaút, hívtam magamban

a lányt, jöjjön vissza és segítsen, ne legyek egyedül;

és akkor jött, kiabált, Pöszmösz, mi a baj,

sírt és telefonált, segítsenek; újra a hordozóban voltam,

már nyugodtan, mert ő itt volt, és elbúcsúztam,

simogatta a fejem, és hajtogatta, bírjam ki,

mindjárt ott vagyunk az orvosnál,

de tudtam, hogy vége, és nem akartam, hogy sírjon,

ő, aki mindig mosolygott, ha rám nézett,

akkor is, ha éppen kitekerte volna a nyakamat,

mert szétszedtem a laptopkábelt,

olyan hangosan sírt, hogy még itt maradtam,

várta és várta a segítséget,

küzdöttem, hogy neki jobb legyen,

de nem segíthetett, csak simogatott,

és ott haltam meg a kezében,

és tudom, hogy mindig szeretett,

és remélem, mindennek ellenére

ő is szeret még engemet.