Na, és akkor nekivágok ennek a rovatnak is mindenféle különösebb koncepció nélkül. Nem mintha a többinek világos célja lenne, de ennek végképp nincs.

A fülemüle ködben dalol – ez a címe az első kötetének annak a tetralógiának, amit immáron hét éve tervezek.

Szóval itt van ez az ötlet, ami felett 7 éve ülök; újra és újra belekezdek, újragondolom, új szereplőket alkotok. És sosem tudom befejezni. Fene sem tudja, miért. Pedig szerintem elég jó ötlet, de mintha állandóan fityiszt mutatna, hogy márpedig engem nem írsz meg, pancser… Pedig a mai Magyarországnál elképzelni sem tudok jobb helyet egy disztópiának; van miből ötleteket meríteni. Nem mintha az ötletekkel lenne bajom.

De annyira komplex az egész történet, annyi szálra kell odafigyelnem, hogy úgy tűnik, beletörik a bicskám… sebaj, nekimegyek baltával.

Szóval hét éve megy ez a szélhalomharc, és szenvedek ezzel a szeméttel. Mondjuk most már kezdem látni a fényt az alagút végén, hat fejezetet és több részfejezetet sikerült már megírnom, és ha nem lenne ez a totálisan értelmetlen egyetem, talán idén, de legkésőbb jövő nyárig be tudnám fejezni. De most az a cél, hogy nyáron megírjam, mert tényleg kezd irritálni ez a vergődés.

Azért is indítom ezt a rovatot, hátha segít fejben összerakni a szálakat, illetve itt legalább kipanaszkodhatom magam. Mert az a fene nagy igazság, hogy nagyon sokan nem értik, milyen problémák adódhatnak írás közben: pedig van belőlük bőven. Messze több az indokoltnál.

Szóval ez amolyan mindenféle rovat; elmesélem az írás minden szépségét és szarságát, milyen a magaslatokban repülni és a fostengerben úszni, milyen, amikor összeveszel a főszereplőddel és milyen, amikor csak úgy a semmiből előkerül az a villamos, amit csak a negyedik kötetben akartál megmutatni.