Egy hideg telepen születtem

hat testvéremmel;

pállott széna szaga csapta meg orromat,

de akkor csak anyám tejére figyeltem.

Sosem szerettek minket,

folyton csak a pénzről beszéltek;

kézről kézre adtak, gyerekek tépték a fülem

és hófehér bundám, míg egy kisgyerek fel

nem vett, és hazavittek.

Pár hónapig csak babusgattak,

csuda jó életem volt,

de ahogy kamaszodni kezdtem,

és egyre mufurcabb lettem,

bevágtak egy ketrecbe és

soha nem törődtek velem.

Viszketett a fülem, fájt mindenem,

csak vágyakozva néztem,

ahogy a puha szőnyegen lépkednek azok,

akik eddig szerettek, és

már soha többé rám sem néznek,

pedig én szerettem őket, ha

nem is tudtam kimutatni.

Soha nem akartam bántani őket,

de ők is rám kiáltottak, ha azokat a

furcsa kábeleket rágni kezdtem,

én sem szerettem, ha a dolgaimat piszkálják.

Amikor végképp meguntak, betettek egy dobozba,

és a kukák mellé dobtak egy hideg, téli napon.

Egy kedves ember megtalált, de már

nem bíztam benne: féltem, fáztam, fájt a fülem

és már réges rég nem törődtek velem.

Aztán egy fura lány elvitt engem,

nagyon hosszú volt a vonatút,

és én csak rettegtem.

Sokkal nagyobb ketrecbe kerültem, de elbújtam a sarokba,

mert féltem, nem akartam, hogy ők

is bántsanak és ne törődjenek velem.

De a lány bemászott hozzám,

orrát az enyémhez dugta, és csak simogatott

és hívogatott, de én nem bíztam benne.

Nem bízhattam, mert ő is csak ember,

és az emberben megbízni nem szabad.

Ő mégis csak jött és adta a finom falatokat, majd

lassan kiengedett a ketrecből,

és a ketrec is lassan kikerült,

enyém lett az egész szoba.

Felmásztam oda, ahova csak lehetett:

fotelre és székre, trónoltam a karfán,

és néha még a lány ölében is

üldögéltem, de soha nem hagytam, hogy

ölbe vegyen. És lassan megszerettem,

álltam az ajtó előtt és vártam,

ágaskodtam, mikor jön már,

hozza a kaját és a meleg simiket,

beszél hozzám, és én szeretem.

Reggel volt, hozta az ennivalót,

kómás volt, mint minden reggel,

visszament egy kicsit pihenni,

én meg gondoltam, majd visszajön,

de egyszer csak bekattant valami,

nem tudtam többé mozogni.

Újra rettegtem, nem értettem,

mi történik, tudtam, hogy most meghalok, és

nem lesz már visszaút, hívtam magamban

a lányt, jöjjön vissza és segítsen, ne legyek egyedül;

és akkor jött, kiabált, Pöszmösz, mi a baj,

sírt és telefonált, segítsenek; újra a hordozóban voltam,

már nyugodtan, mert ő itt volt, és elbúcsúztam,

simogatta a fejem, és hajtogatta, bírjam ki,

mindjárt ott vagyunk az orvosnál,

de tudtam, hogy vége, és nem akartam, hogy sírjon,

ő, aki mindig mosolygott, ha rám nézett,

akkor is, ha éppen kitekerte volna a nyakamat,

mert szétszedtem a laptopkábelt,

olyan hangosan sírt, hogy még itt maradtam,

várta és várta a segítséget,

küzdöttem, hogy neki jobb legyen,

de nem segíthetett, csak simogatott,

és ott haltam meg a kezében,

és tudom, hogy mindig szeretett,

és remélem, mindennek ellenére

ő is szeret még engemet.

Na, és akkor nekivágok ennek a rovatnak is mindenféle különösebb koncepció nélkül. Nem mintha a többinek világos célja lenne, de ennek végképp nincs.

A fülemüle ködben dalol – ez a címe az első kötetének annak a tetralógiának, amit immáron hét éve tervezek.

Szóval itt van ez az ötlet, ami felett 7 éve ülök; újra és újra belekezdek, újragondolom, új szereplőket alkotok. És sosem tudom befejezni. Fene sem tudja, miért. Pedig szerintem elég jó ötlet, de mintha állandóan fityiszt mutatna, hogy márpedig engem nem írsz meg, pancser… Pedig a mai Magyarországnál elképzelni sem tudok jobb helyet egy disztópiának; van miből ötleteket meríteni. Nem mintha az ötletekkel lenne bajom.

De annyira komplex az egész történet, annyi szálra kell odafigyelnem, hogy úgy tűnik, beletörik a bicskám… sebaj, nekimegyek baltával.

Szóval hét éve megy ez a szélhalomharc, és szenvedek ezzel a szeméttel. Mondjuk most már kezdem látni a fényt az alagút végén, hat fejezetet és több részfejezetet sikerült már megírnom, és ha nem lenne ez a totálisan értelmetlen egyetem, talán idén, de legkésőbb jövő nyárig be tudnám fejezni. De most az a cél, hogy nyáron megírjam, mert tényleg kezd irritálni ez a vergődés.

Azért is indítom ezt a rovatot, hátha segít fejben összerakni a szálakat, illetve itt legalább kipanaszkodhatom magam. Mert az a fene nagy igazság, hogy nagyon sokan nem értik, milyen problémák adódhatnak írás közben: pedig van belőlük bőven. Messze több az indokoltnál.

Szóval ez amolyan mindenféle rovat; elmesélem az írás minden szépségét és szarságát, milyen a magaslatokban repülni és a fostengerben úszni, milyen, amikor összeveszel a főszereplőddel és milyen, amikor csak úgy a semmiből előkerül az a villamos, amit csak a negyedik kötetben akartál megmutatni.

Mostanában igazán ver az élet. Nyáron meghalt Moszat hörcsög és Pöszmösz, az én kis örök álomnyulam, most pedig két hét különbséggel itt hagyott Palika nyuszi és Mogyoró tengerimalac. Padlón vagyunk, fogalmazhatnánk úgy is. Fogalmazok is…

Palikának valószínűleg bélleállása volt, de a boncolás nem derítette ki az okát. Valószínűleg soha nem fogjuk már megtudni. A karjaimban halt meg… legalább elbúcsúzhattam tőle. De annyira fáj, hogy nem segíthettem rajta. És egyszerűen nem vádolhatok mást, csak magamat, pedig tudom, hogy többet nem tehettem. Ez egy gyorslefolyású, értelmetlen szar volt, és fölösleges azon tűnődni, hogy mi lett volna, ha hamarabb ébredek fel, ha hamarabb megyek be hozzájuk. Úgysem segíthettem volna. És hiába tudom, nem hiszem el…

Mogyoró szintén egy rejtélyes eset. Pár hete voltunk az éves kontrollon, akkor teljesen egészségesnek tűnt. Semmi baja nem volt… aztán egyik este arra értem haza, hogy haldoklik. Kicsi teste jéghideg, mint amikor apám kihűlt holttestét megtaláltam decemberben, de még élt, úgyhogy hívtuk a taxit, irány a Non-stop állatkórház a Ráday utcában. Igazság szerint tudtam, hogy elveszítem. Nem tudom elmagyarázni, de látni lehet, ha vége. De nagyon akartam még benne hinni, hátha rendbe jön… az orvosok sem kecsegtettek túl sok jóval. Egész este próbálták melegíteni, mindent megtettek, ami csak lehetséges volt. Elbúcsúztam tőle. Le sem kell hunynom a szemem, hogy lássam, ahogy meggyötörten fekszik a hordozójában. És haldoklik.

Másnap reggel kilenckor telefonáltunk, és akkor még élt. Elkezdtünk gondolkodni azon, hogy átszállítjuk az Exo-petbe, ahol jobban értenek az egzotikus állatokhoz. De két óra múlva telefonáltak, hogy vége. Az én kicsi Mogyoróm feladta a harcot és már az égi uborkamezőkön falatozik. És már semmi nem fáj neki. Csak nekem. De legalább nekem nagyon.

Üres nélküle. Sokkal csendesebb. Hat tengerimalacból elment a leghangosabb, a próbamalac. Aki mindig elsőként kóstolta meg az új ennivalókat, és ha túlélte, akkor a többiek is nekiestek. Ő vette észre elsőként, ha ébredeztünk és ő kezdett el riadózni az ételért. Most fájóan csendes minden. Nem mintha a többiek nem lennének elég hangosak, de akkor is… hiányzik az ő kis hangja…

És az ő halála is örök rejtély marad. Soha nem fogjuk megtudni, mi lett vele. Tippek vannak: szaporítók, rossz genetika, agyi probléma, akár tumor. De tök mindegy, csak az értelmetlenség marad. Mert ez az. Értelmetlen. És szomorú.

Semmi nem vigasztal. Minden, amit teszek most, az kényszercselekvés. El akarom terelni a figyelmem, de nincs semmi, ami valóban segítene. Majd idővel.

De… ha visszamehetnék az időben, sem választanék másik állatokat. Egyszerűen nem. Mert ami megadatott, az jó volt. Boldog volt. Ahogy örültem, hogy azt a pici kis kopasz malackát a kezemben tarthattam, vagy amikor Palikát hozták, és láttam, mekkora a szerelem Frásszal. Ahogy kavarogtam a lábamnál, ahogy kunyeráltak, ahogy bújtak… nem csinálnám másként. Akkor sem, ha azt érzem, menten belehalok.

(kép forrása: https://www.facebook.com/Fleurcup/)

A Fleurcup Franciaországban készül két méretben, már csak átlátszóban a hozzám hasonló színes kelyheket szerető nők legnagyobb sajnálatára. Viszont jó hír! Hogy Magyarországon most kapható pár színes példány az Emilla oldalán, illetve itt beszerezhetitek az átlátszó változatot is. http://emilla.me/spl/784525/Fleurcup-Franciaorszagbol

Szóval a Fleurcup 2009 óta van a piacon, és ha valaki rápillant a Facebook oldalukra, láthatja, hogy micsoda rajongótábort sikerült összegyűjteniük. Ami egyébként nem is csoda, mert egy jó kehely. Olyannyira, hogy nem igazán van szükségük reklámokra, hanem a jó hír, a minőség viszi a maga útján.

Itt találhatjátok a méreteket:

Sajnos csak átlátszóban gyártják, pedig korábban több színben is kapni lehetett; pontosan azokban, amikben az amerikai Lena cupot. Viszont cserébe nagyon olcsó, ami elég sokaknak beválik, ezért olyan embernek jó alternatíva lehet, akik az anyagiak miatt szeretne váltani, a színek nem érdeklik, ugyanakkor még szkeptikusak, valóban jó dolog-e kelyhezni. A TPE MeLunával szemben, ami szintén kapható Magyarországon a Müller drogériákban és hasonló árkategóriában mozognak, sokkal rugalmasabb, és mivel 100% orvosi szilikon, hosszabb a várható élettartama is.

Persze, mint minden esetben, itt is megvan az esélye, hogy valakinek nem válik be, mert nyomja vagy annyira felmászik, hogy nehezen tudja leszedni, esetleg még a szárral lehetnek problémák; de a többség csöndben élvezi a jótékony hatásait. Mindenki teste más.

Mint láthatjátok, én színes Fleuröket szereztem magamnak – nem is én lennék, ha nem. Bal oldalon a nagyobbik méret, jobbon pedig a kisebbik.

A kisméretet bátran használhatja bárki, viszont a nagyméret nagyon alacsony méhszájnál lehet, nem működik. Illetve nagyon magas méhszájnál okozhat problémát, hogy a harang alakja miatt felmászhat; így aki teljesen biztosra akar menni, az lehet, jobb, ha mással próbálkozik.

Szerintem nagyon kényelmes, bár hallottam már olyat, hogy valakit nyomott, talán a pereme miatt; illetve az érzékenyebbeket a szára nyomhatja. Ebben az esetben persze lehet vágni belőle, ugyanakkor azzal is számolni kell, ha felmászik, akkor nehezebb lesz kiszedni.

Kelt: 2017.07.20.

Adományozás.
Nyilvánosság.
Adományozás és nyilvánosság.
Az adományozás egy meglehetősen sokrétű kérdés és probléma, rengeteg szempontból lehetne vizsgálni. Most viszont ahelyett, hogy környezetvédelmi vagy emberség szempontjából elmélkednék, inkább kényesebb vizekre evezek: az adományozás és a nyilvánosság kapcsolatára.
Az utóbbi napokban két olyan poszt is napvilágot látott, ahol az adományozást lájkokhoz kötötték. Az egyik szimpatikusabban tette, nagyon jól szórakoztak rajta, a kommentek is pozitívak voltak, míg a másik kicsit visszatetszőbben, kevésbé ügyesen marketingelve tette ugyanezt, a kommentelők pedig épphogy nem lincselték meg őket.
Nos, számomra ez több szempontból vérzik, de leginkább az idegesít, amikor azt mondják, hogy aki segít, az csendben segítsen, mert egyébként csak reklám és ezzel értéktelenné válna. Legtöbbször az ilyen jellegű kommentek mellé bebiggyesztik, hogy ők bezzeg csendben adományoztak és önkénteskedtek. Ha annyira csendben teszik, annyira nem akarják, hogy tudjanak róla, miért éreznek kényszert arra, hogy ezt megemlítsék? Ez színtiszta álszerénység. Igen, kell csendben segíteni, nem kell mindent dokumentálni, de! Megváltozott a világ, megváltozott a nyilvánosság szerepe. A médiából ömlik ránk a rossz, a negatív, ez meghalt, azt felkoncolták, ezt megerőszakolták, azt megkínozták és az ember ebben a szartengerben hajlamos azt hinni, hogy a világ, benne Magyarországgal egy rendkívül undorító, rossz hely tele rossz emberekkel. És ebben a borzasztóan letargikus hangulatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az apró segítségnek semmi értelme. Pedig az is számít, ha a már nem használt lábast odaadod egy menhelynek télen, amikor folyamatosan mennek tönkre a tálak a hideg miatt.
A véleményvezéreknek, a cégeknek, a hírességeknek és az egyszerű embernek is szerepe van abban, hogy ez a hangulat megváltozzon, márpedig ehhez lényeges, hogy mások lássák a jót! Hogy megmutassuk, hiába vívunk szélmalomharcot, de lelkesek vagyunk, és tesszük, amit tennünk kell, és előbb vagy utóbb ez a lelkesedés átvándorol másokra, akikről megint másokra, és akkor mindez már nem lesz szélmalomharc. A változást ez hozza meg.
Tőlem is kérdezik, miért állok a hulladékcsökkentés mellé, vagy éppen az állatvédelem mellé, amikor ma minden ezek ellen megy. Szimplán azért, mert ezt tartom helyesnek, és így alszom nyugodtan este. Vagyis nem, nem alszom nyugodtan este, mert kábé egy hete azon agyalok, hogyan segítsek gazdát találni nyolc, esélytelen, fekete kiskutyának abban az országban, ahol a felelőtlenség és az ivartalanítás hiánya miatt messze több a gazdikereső kutya, mint ahány felelős gazdijelölt. De legalább a lelkiismeretem tiszta.
És az ok, amiért leírom ezeket a bejegyzéseket, pusztán annyi, hogy példát akarok mutatni. Példát mutatni pedig nem lehet csendben. A házamba nem engedek be akárkit, hogy lássa, hogyan vezetjük a háztartást vagy éppen hogyan gondozom az állataim, mennyi ideiglenes gazdikereső dekkol nálam. Úgyhogy kénytelen vagyok megírni. És büszke is vagyok arra, amit teszek. Akkor is, ha antipatikusnak tartanak miatta: büszke vagyok, mert nem hagyom magam lenyomni a letargia mocsarába. És posztolni fogom azt is, amikor segítek. Nem mindent, nem közlöm, mikor mennyi pénzt adok hova, vagy éppen ha átadom a helyem valakinek a metrón, de posztolni fogok, hátha mások is kedvet kapnak ahhoz, hogy nekiinduljanak. Mert látják, nincsenek egyedül, nemcsak ők akarnak változást, nemcsak nekik van tele a tökük ezzel a mocsokkal.
És ugyanezt kellene tennie másoknak is. Egyrészt büszkének lenni arra, hogy tesznek valamit, nem álszerényen elbújni, mert különben megkövezik, mert egyesek úgy gondolják, csak az a jó, amit csendben tesznek. Ha pedig a médiában nem herevasalások és egyéb ehhez hasonló érdekességek kapnának helyet, hanem az, hogy melyik celeb éppen hol segített és hogyan, ha az osztály menő sráca/csaja nem azt posztolná Instára, mennyire berúgott előző este, hanem hogy hazavitt egy elveszett állatot/átadta valakinek a helyét/ételt vett az éhezőnek, akkor ez lenne a trend, ezt próbálnák utánozni! Ha a cégek a marketingre szánt pénzüket nem iszonyatosan unalmas, irritáló és ostoba tévéreklámokra költenék, hanem adományozással szereznének lájkokat és ismeretséget, sokkal szimpatikusabbak lennének, és olyanokhoz is eljutnának, akiket nem szippantanak magukba a csilivili reklámok. Most fogom csináltatni a második adománytetoválásom. Régóta szeretnék egy nyuszis tetkót, de mindig úgy voltam vele, majd máskor, most másra kellene költeni. Először a Pump Tattoonál csináltattam egy tengerimalacot a csuklómra, amivel a Tetovált Állatmentőket támogattam, majd most a Simply Color Tattoo döntött úgy, hogy a 29-ei bevételét felajánlja két kutya rehabilitációjára, és ezért hajlandó meghosszabbított nyitva tartással működni. Ennél pozitívabb reklámot el sem tudnék képzelni, nemcsak a negatív hírek terjednek ám.
Szóval a nyilvánosságnak óriási szerepe van. A különböző híradók tönkretesznek minket, azt mutatják, minden rossz, minden sarkon veszély les ránk. Pedig vannak jó emberek, van összefogás, a jobb és bal oldal nem különbözik annyira, mint amennyire ezt el akarják velünk hitetni, az értékek megférnek egymás mellett, a jó ügyek pedig összekötnek. Szóval nagyon-nagyon fontos az összefogás, a nyilvánosság. Legyen a segítségnyújtás és adományozás menő, azokat a cégeket támogassuk, akik vállalják a társadalmi felelősségüket akkor is, ha néha nem sikerül a legjobban megfogalmazni, ne pedig belerúgjunk abba, aki segít és ebből magának is kihozza a legjobbat.

Tudom, hogy már régen nem írtam, és nem azért, mert nem lett volna miről, hanem azért, mert így augusztusban rám zúdult egy rakat szar és élni sem volt kedvem, nemhogy írni. Először Moszat hörcsög halt meg egyik pillanatról a másikra, tegnap pedig az én kis csodás haditrollom. A szerelmes nyuszikám, Pöszmösz. És egyelőre nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni, mert megszakad a szívem. Túl rövid időt tölthetett velem, még hosszú évek álltak előttünk. Aztán egyik pillanatról a másikra meghalt. Semmi előzmény, semmi értelem. Semmi.
Reggel megreggelizett, ahogy szokott, dugta ki a hülye kis buksiját a gyerekrácson. Aztán átmentem, majd fél-háromnegyed óra múlva visszamentem és a földön fekve találtam. Szólongattam, de semmi, feltéptem az ajtót, még éppen lélegzett, de a szemében ült a rémület, az iszonyat. Rohanás a hordozóért, telefon, hogy jöjjenek értem, mert nagy a baj, Pöszi be a hordozó, lenn vártunk a kapunál. Pár pillanatig azt hittem, minden rendben lesz, beszéltem hozzá, simogattam a homlokát, megnyugodott, helyezkedett. Aztán egyszercsak remegni kezdett, prüszkölt, kitágult a pupillája, és nem volt többé Pöszmösz. Nincs többé Pöszmösz. Az orvosig sem jutottunk el vele. És elvitte magával a lelkem egy jó nagy darabját. Én temettem el. Soha azelőtt nem temettem állatot, mindig más intézte helyettem, de felnőttem, és nem háríthatom már másra a bánatot.
És nem tudom feldolgozni a gondolatot, hogy ez a kis büdös troll nincs már. Hogy soha többé nem áll két lábra kunyizni, nem dugja ki a fejét a rácson, nem terül el a szőnyegen, mint aki tudja, hogy rendkívül szexi, nem szedi szét a dobozaimat... Bassza meg, a világ összes kicseszett dobozát odaadnám neki, hogy tépje szét, csak jöjjön vissza. De nem fog. Vége van. Bearanyozta az életem. És nincs többé.
Bár nem vagyok hívő, nem gondolom, hogy lenne bármi a halál után, de azért valahol reménykedem abban, hogy nem ennyi az élet, nem ez a rövid kis értelmetlen, szenvedéssel és szomorúsággal teli vacak, és most Pöszmösz valami banánültetvényen zabálja magát finomságokkal és szeretgetik, amíg nekem is eljön az időm, hogy újra találkozzam vele. Nem hiszek benne, de a reménybe kell kapaszkodni ott, ahol az értelem elveszíti a jelentőségét és a tények csak fájdalmat okoznak. Mert most legszívesebben lefeküdnék, magamra húznám a takarót és hagynám, hogy belefulladjak a könny- és takonytengerbe, de nem tehetem meg.
Mert egy gazdi dolga tovább élni és gondoskodni a többiekről akkor is, ha éppen legszívesebben megállítaná az időt és belefulladna az önsajnálat és szomorúság bűzös gödrébe.
Sosem foglak elfelejteni, kicsi Pöszi... Nagyon hiányzol...

Kelt. 2017.08.02

Beszélgessünk kicsit a túlfogyasztás napjáról, mert a csapból is ez folyik. Ja, várjuk, nem. A csapból megint csak a szar meg a Despacito folyik, nem ez. De tételezzük fel, hogy mindenki hallott arról, hogy ma, augusztus 2-án, 152 nappal év vége előtt, felhasználtuk azokat az erőforrásokat, amiket a föld ebben az évben adni tud. Egyszerűbben megfogalmazva: kibaszottul túltoltuk, gyerekek.
Tudom, hogy ilyen esetben mindenki a következő generációval jön és tudom, hogy a legtöbbeket ez nem motivál. Hogy őszinte legyek, engem sem. Engem az motivál, hogy szeretem a természetet, nem bírom a szenvedést, amit az indokolatlan emberi termelés okoz. De tudom, valakit az sem érdekel. Picit szomorkásan, de azért közlök valamit: ha nem az elkövetkező 1-2 évben várható a halálod, téged is érint. Nem kell, hogy érdekeljen a következő generáció és nem kell, hogy érdekeljen a természet: te magad is részese leszel ennek a globális felmelegedésnek, a szeméthegynek, lassan te is belefulladsz a rengeteg műanyagba. Tudom, hogy innen, Európa közepéből ebbe baromi nehéz belegondolni, mert viszonylag jól működik a hulladékelszállítás (ha nem jársz olyan helyekre, ahova a sok tajparaszt eldobja a szemetét), és alig lehet érezni a szeméttengert, amiben képletesen szólva: úszunk.
Tudom, persze, hogy tudom, hogy valódi változást rendszerszinten lehet elérni. Pár éve még nem nyomták a kezembe a műanyagzacsit kérdés nélkül. Tegnap elbambultam a kasszánál állva a nagy melegtől, és mire feleszméltem, beledobták egy tetves zacskóba az egy darab fürdőruhát és két kutyajátékot. És rohadtul, de nagyon rohadtul unom, hogy meg sem kérdeznek, kell-e. Hogy időm sincs reagálni, mert ha egyetlen pillanatra nem vagyok résen, belenyomják a kezembe. És hiába takaróznak azzal, hogy ingyen van. Nincs ingyen. Ha nem közvetlenül fizetem, akkor beleépítik az árba. Meg egyébként is: nem a pénz az egyetlen, amivel fizetni lehet. Fizethetek a környezetemmel is.
Na, de az csak egy rohadt kifogás, hogy nem tehetsz semmit. Semmi több, csak kifogás. Ha megnézed egy korábbi bejegyzésemet a szemétjelentésemről, akkor meglátod, hogy különösebb lemondás nélkül el lehet érni egy értelmes szemétmennyiséget. Sőt, a kommunálist majdnem 100%-ig ki lehet iktatni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenhol lehet mindent csomagolás nélkül beszerezni, de megoldható, hogy újrahasznosítható csomagolásban kerüljön az ember otthonába. Ha annyit megteszel, hogy nem használsz PET palackot, vagy csak minimálisat, ha nagyon muszáj, ha nem kérsz szatyrot, ha az eldobható dolgaid lecseréled tartós dolgokra, ha jó minőségű dolgokat veszel, már nagyon sokat tettél.
Kulacs, ha rosszízű a víz, akkor víztisztító, vászonszatyor, átlátszó szütyő kis vásárlásokra, tartós borotva/epilátor, természetes gyanta, mosható betét, intimkehely, szilikon sütőlap, méhviaszos kendő, konyharuha, fémszűrő, mosótojás/mosószóda, citromsav, ecet, LED izzók stb. A lehetőségek száma végtelen. Minden egyszer használatos dolgot le lehet váltani életminőségromlás nélkül. Ha pedig olyan típus vagy, akinek kell, hogy lássa a változást, annak tényleg érdemes a hulladékmentességgel próbálkozni: baromi jó érzés, amikor a korábban telepakolt kukában egy hét után is csak zsákocska árválkodik és a szelektív rész is csak épphogy telik. Húzd ki az elektronikai dolgaid, ha nem használod, kapcsold le a villanyt, használj energiatakarékos gépeket, amikor teheted, autó helyett sétálj, biciklizz, rollerezz, deszkázz, tömegközlekedj, akármi, figyelj oda, hogy minél kevesebb ételt pazarolj. Ezeket mind a pénztárcád is meg fogja hálálni. Újra elmondom, nem kell elvonulnod egy tanyára, ha környezettudatosan akarsz élni! A tudomány pedig úgyis afelé halad, hogy az energiaforrásaink minél környezetbarátabbak legyenek.
Úgyhogy éppen itt az ideje nem túltolni. Toljuk vissza azt az augusztus 2-át!

Kelt. 2017.07.07

Sokan úgy gondolják, hogy a környezettudatos életmód rengeteg plusz munkával és pénzzel jár, ezért bele sem mernek kezdeni. Pedig ez nem így van. Szerencsére úgy is sokat tehet az ember, ha inkább maradna a jól megszokott, városi életmódnál. Nem kell jurtában élni (persze, aki szeretne és akinek ez jelent örömet, nyugodtan éljen ott)! Van pár egyszerű lépés, amit bárki megtehet úgy, hogy még időt és energiát is spórol.
Leírom azt a listát, amiket viszonylag fájdalommentesen megvalósítottam. Nem kell, hogy ez a te listád legyen, hiszen minden ember más és mindenkinek más jelent nehézséget vagy könnyebbséget. Csak egy példát említve: sokan mondják, hogy vigyünk otthonról kaját, amit meg is tennék, de részemről nem megvalósítható, ha egyetemre megyek, mert nincs egy mikró, ahol meg lehetne melegíteni, szendvicsen élni 7-től 7-ig pedig nem tudok.
1. Nylon helyett vászonszatyor. Ez világos módon jó spórolás, mert vászonszatyrot már lehet kapni 200 forintért, de akár otthoni anyagból is lehet csinálni. A komolyabb fokozat, amikor a kimérős termékeket, gyümölcsöket, stb. is ilyenbe teszed. Nekem az a tapasztalatom, hogy igazából tesznek rá magasról, de a békesség kedvéért ezt lehet függönyanyagból/szúnyoghálóból is csinálni. Szeretnék egy miniszatyrot csinálni a könnyű, maradék szúnyoghálóból, hogy ha néha megkívánom a gumicukrot, ahhoz se kelljen a papírzacskót használnom.
2. PET palackok elhagyása. Sajnos nem lehet minden esetben elkerülni, de nagy mértékben le lehet csökkenteni, ha az ember nem ásványvizet iszik. Őszintén megmondom, ezzel a ponttal rengeteget szenvedtem, mivel utáltam a csapvizet. Aztán vettünk egy asztali víztisztítót, amitől egészen más íze lett a csapvíznek, meg egy vízszűrős kulacsot. Most pedig eljutottam oda, hogy vettem egy sima, szép üvegkulacsot, mert ez jó átmenet volt ahhoz, hogy átszokjam a csapvízre. A vízszűrőset meg meghagyom olyan helyekre, ahol nem vagyok megelégedve a csapvízzel.
3. Nem kell hatmillió tisztítószer otthonra! Teljesen felesleges… Mi mosásra Ecoegg mosótojást használunk, öblítéshez ecetet, ha pedig a párom ragaszkodik az illatokhoz, akkor mosóparfümöt. Mosogatáshoz próbálkoztunk a mosódióval, nekem bejött, páromnak nem, úgyhogy maradtunk a Tulasi 5 literes mosogatószerénél, ami magyar márka, jó illata van, hígítható és visszaveszik a kannát, majd újra használják. Minden másra vagy ecet vagy az Ecoegg tisztítószere, ami akár 80 töltésre, vagyis rohadt sokáig elég. De lehet házilag is készíteni tisztítószereket, ha van hozzá affinitása – én nem szeretek kotyvasztani és kísérletezni.
4. Mindig gondold át, kell-e az, amit meg akarsz venni, és ha igen, gondold át, elfogadható-e, hogy azt használtan vedd meg. Nekem elektronikai cikkek és bútorok nem férnek bele, csak olyantól, akit jól ismerek, de aki ért ezekhez, azoknak ez is jó vásár lehet. De ruhát szinte csak turiból veszek, azt is csak annyit, amennyire feltétlenül szükségem van.
5. Ha valamit veszel, ügyelj a minőségre! Mert nagyon vonzó lehet a kínaiban kapható tálkészlet, ami nem kerül sokba, de pillanatok alatt tönkremehet, annak pedig kuka a vége. Egy jó minőségi tálkészlet viszont akár évtizedeken keresztül kiszolgálhat, amivel csökkented a szemetet. Elektronikai dolgoknál ez kiterjed az energiaosztályra is.
6. Intimkehely és mosható betét – remek alternatíva a tamponra és eldobható betétre. Ebből végképp nem szabad a kínait megvenni, csak a magas minőségű, 100% orvosi szilikon gyártmányokat – sajnos itthon normális minőség csak webshopokban érhető el, és rengeteg a csaló. Van egy jó intimkelyhes csoport, oda érdemes belépni, ahol szakszerű segítséget kaphatsz a választáshoz. Egy jó kehely 5-10.000 forint között mozog, cserébe 10 évig használható.
7. Ebből következik, hogy az egyszer használatos dolgokat cseréld le tartós dolgokra – sütőpapír helyett szilikon, alufólia és folpack helyett textil szendvicscsomagoló vagy méhviaszos kendő, papírtörlő helyett konyharuha és fém csöpögtető. Egyszerre nagyobb befektetés, viszont hosszútávon kifizetődik, illetve nem kell azon stresszelni, mit kell venni, mi fogyott el, nem kell rohanni a boltba.

Kelt: 2017.06.20

Biztos többetek fogadott már örökbe kisállatot, sőt esetleg problémás kisállatot. Szóval valószínűleg sokan tudjátok, mennyire nehéz. Nem olyan, mint amikor elmész egy jó tenyésztőhöz (NEM szaporítóhoz!), aki kicsi kora óta időt és energiát fektet a kicsik kézhez szoktatásába, nevelésébe, így pedig egy jó eséllyel egy kiegyensúlyozott, jó személyiségű kisállat fog hozzád kerülni. Ott is mindig van kockázati lehetőség, változhat a személyisége, de a legtöbb esetben tudod, mire számíthatsz. És ez jó. Nekem is van két tenyésztett malackám, nagyon szépen, kiegyensúlyozottan kerültek hozzám, a tenyésztő figyelt arra, hogy összepasszoló párost adjon. És ez jó érzés; sosem tapasztalták meg az ember sötét oldalát.
Nem így egy örökbefogadásnál. Kölyköknél itt is egy fokkal jobb a helyzet, de ott sem tudhatod, miket élt át és milyen nyomot hagyott. De ha felnőtt állatot fogadsz örökbe, akkor a helyzet nehezebb. És tényleg csak sejtheted, mik a tapasztalatai, mit kapott az embertől - bár sokszor az állapota és az emberekhez való viszonya elárulja...
Pöszmöszt is atkásan találták kidobva az utcán - gondolom húsvéti ajándék lehetett, de megnőtt, ivarzott, szemtelen lett, rájöttek, költeni is kéne rá, aztán egyszerűbb volt kivágni a francba, és az ő mocskukat másra herdálni - vagy a halálra. Szerencsére őt időben megtalálták és összeszedték, hozzám már úgy került, hogy a betegségéből kikúrálták. De rettegett. Rettegett ez a szerencsétlen nyuszi, nem is kicsit; annyira, hogy röfögött, valahányszor a közelébe mentünk.
Először csak a kajáért jött oda, a nevére nem hallgatott, hozzáérni pedig esélytelen volt. Aztán elvette a kézből az ennivalót, majd néha ölbe is mászott, de hozzáérni nem lehetett. Ma sem tökéletes, így fél év után, de ha áthajolok a gyerekrácson, és odahívom magamhoz, odaszalad, megáll a szőnyeg szélén, és hagyja, hogy simogassam a buksiját. Csak akkor működik, ha a kerítés elválaszt, de működik. Ez pedig nagyon jó érzés, néha el is érzékenyülök, mint valami idióta. És ilyenkor rájövök, hogy megéri a problémás állatokkal "szenvedni", mert minden apró lépés öröm, és előbb vagy utóbb hála lesz a jutalma.
Pöszmösz pedig egy a sokból. Most itt van nálam Frász, akit valószínűleg szintén kidobtak (vagy kiszökött valahogy...). Olyan kis agresszív, mint a fene. De ha hallja, hogy felállok, már ugrik a rácshoz; igaz, valószínűleg csak a kajáért, de az állatok szívéhez a hasukon át vezet az út. És ők már jó helyen vannak... Ők szerencsések. De túl kevesen vannak.
Ha teheted, fogadj örökbe! Persze, előbb felelősen gondold át, mert nem egy-két napra fogadsz örökbe - meg egy allergiateszt sem árt előtte, biztos, ami biztos. De a lényeg, hogy örökbefogadni jó.

Kelt: 2017.04.20

Nemrég elhatároztam, hogy lehetőségeimhez, személyiségemhez és a pénztárcámhoz mérten igyekszem csökkenteni az ökológiai lábnyomom. Ez néha könnyen megy, míg máskor nehezen, lemondásokkal jár és odafigyeléssel, de igazából egy jó buli. És néha még a pénztárcámnak is jót tesz.
Több különböző lista is kering a neten, amik útmutatást adnak, mik lehetnek az első lépések. De tudni kell, hogy minden ember, háztartás, család és környezet más, mások a lehetőségeink, ezért nem szabad csüggedni, ha valami nem megy.
Sok helyen az elsők között írják a PET palackok elhagyását; hadd ne mondjak, nekem ez micsoda kín volt, mire megtaláltam erre a jó megoldást. Bejárós egyetemista vagyok, heti három napot Budapesten töltök reggeltől estig, rengeteget iszom, napi 2 litert minimum, mindig az jelentette a legkönnyebb megoldást, hogy veszek innivalót. A csapvizet nem iszom meg, úgyhogy egy egyszerű kulacs nem volt opció. Az első áttörést az asztali víztisztító és az üveges, visszaváltható szörpök jelentették; de ez mégsem lehetett végleges megoldás, mert oké, cipelek magammal egy csomó palackot egész nap, beleszakadok, ez van; na, de mi van nyáron? Amikor fél perc alatt olyan meleg lesz az innivaló, hogy szinte várom, mikor jelenik meg két fura figura egy gyűrűvel... És ekkor találkoztam a Bobble vízszűrős kulacsával, ami legnagyobb meglepetésemre működött: ihatóvá tette az ihatatlant. A drágábbikat választottam, a 6.000 forintosat, mivel abba olcsóbb (és kevesebb szemetet termel!) a két havonta cserélendő szűrő. Kiszámoltam, hiába volt drága, nagyon megérte. Azelőtt hetente 1-2000 forint elment üdítőkre, nyáron még több, így meg az egyetemen akkor töltöm fel a kulacsot, amikor akarom.
Na, de ezzel arra akartam kilyukadni, hogy ami valakinek könnyű, az a másiknak nehéz; aztán vagy van jó megoldás, vagy nincs.
Igazából az egész hulladékmentesítést a műanyagzacskók száműzésével kezdtem. Van kis dobozom, vászon szatyrom, minden egyebem, ami egy vásárláshoz kell; persze, nem lehet mindent csomagolásmentesen megszerezni (sajnos), de a kis sarki zöldségesnél sosem néztek ki, hogy semmit nem kell nekem becsomagolni, ahogy a Szatyorboltban Budapesten is sok minden megszerezhető. Amit meg nem lehet csomagolás nélkül megvenni, ott törekszem arra, hogy a csomagolás: 1. visszaváltható legyen/felhasználható legyen a háztartásban (pl. a szörpös üveget visszaveszik, a befőttes üveget meg használjuk) 2. ne műanyag legyen, de ha már az, akkor még lehessen használni (a vécépapír csomagolása vagy az állatok forgácsáé szemeteszsákként még egyszer funkcionál) vagy újrahasznosítható legyen.
Aztán jött az Ecoegg mosótojás. Nagyon jó kis szerkezet, egy újrahasznosított műanyagból készült tojás adja a vázat, amibe fekete és fehér golyócskákat kell tenni. Mosószóda szinte az egész. Nálunk nagyon bevált. Úgyhogy pápá drága mosószerek, cipekedés és műanyag flakonok.
És még zárásként hadd beszéljek a kis kedvencemről, a Cibi méhviaszos kendőjéről. Csak ajánlani tudom őket. Nincs folpack és alufólia itthon, mert ezzel a kendővel fedek le mindent, aminek nincs fedele, illetve hagymát, gyümölcsöt, kolbászt, felvágottat, bármit tarthatok benne szinte, amit csak akarok. És amint elhasználódott (elvileg egy évig is jó lehet), komposztálható, mert 100% természetes anyagból készül. Vállalkozó szelleműek akár otthon is elkészíthetik, de én úgy vagyok vele, hogy inkább megveszek, minthogy otthon kontárkodjak.